Avagy miért választottam a patológiát? … Igazából szerintem a patológia választott engem, de ez majd úgyis kiderül a továbbiakból. 

A holnapi nappal kezdem el a szakképzést és ennek örömére úgy gondoltam, hogy megosztom veletek a történetem, illetve a jövőbeli felesleges félreértések és akaratlan sértegetések érdekében leírom, hogy miről is szól ez a csodálatos szakma!

Az én utam

Mindig is érdekeltek a boncolások, ez a velem született természettudományos érdeklődésnek és a nagymamámnak köszönhető, aki kórházi dolgozóként több szekción is részt vett és az élményről sokat mesélt nekem. (Én sok olyan hobbiját folytattam, amit ő nem tudott kiteljesíteni, például megtanultam franciául is. (Zenei érzékem sajnos nincs, úgyhogy a zongorázást meghagytam neki.:))) Az ápolástan gyakorlaton kikönyörögtem a vidéki kórházban, hogy hadd menjünk le egy boncolásra. Ameddig a társam csak távolról figyelte az eseményeket, én elbűvölve álltam és amikor a főorvosnő megkérdezte, hogy látom-e, hogy mennyire máshogyan csillog az elzsírosodott máj felszíne, hevesen bólogattam. Pedig fogalmam sem volt, mit kéne látni…de nagyon lelkes voltam. Innentől amint lehetőségem akadt a részvételre, mentem. Soha nem undorodtam, a tudásvágy és a kíváncsiság olyan hatalmas volt bennem, hogy semmivel nem lehetett elborzasztani. A szag sem érdekelt különösebben, pedig ekkor még megvolt a szaglóhámom, ami a későbbi anatómiagyakorlatok tartása során félig elhalt a formalintól. 😀 Jól szellőző boncteremben nincs különösebb szag.

Az első harmadéves patológiagyakorlatra már úgy robbantam be, hogy én bizony patológus akarok lenni, ezzel pedig sikeresen a fejemre szakítottam egy csomó figyelmet és megfelelési kényszert. Ebben az időszakban kezdett el érdekelni az onkológia is és még elég bizonytalan voltam abban, hogy a betegellátásban akarok-e dolgozni, tudok-e majd egész nap a mikroszkópba bámulni (ugyanis a patológus jórészt ezt csinálja, de erről később), mennyire akarok belefolyni az oktatásba. Ezek után úgy alakult, hogy miután sikeresen megnyertem a patológiaversenyt a tanév végén, meleg szívvel fogadtak az intézetben, én pedig ki is használtam a lehetőségeket. Lényegében egész életemben tanár és orvos akartam lenni, az egyetem alatt három évig tanítottam anatómiát és patológiát is. Rövidesen kiderült, hogy a boncolásokkor érzett izgalom semmi ahhoz az eufóriához képest, amit a szövettani elemzés jelent számomra. Minden szabadidőmet arra használtam, hogy a doktor House-i zsenialitással rendelkező volt gyakorlatvezetőmmel ücsörögjek a leletezőben és együtt néztük a szövettani metszeteket. (Ld. borítókép) Otthon pedig rengeteget tanultam önszorgalomból, hogy megfeleljek. Mindig is olyan “mentorokat” választottam magamnak, akiknél magasan van a léc, ugyanis teher alatt nő a pálma típus vagyok. Ez az időszak végtelenül inspiráló volt számomra és hatalmas sikernek éltem meg az olyan apróságokat, hogy észrevettem valamit a metszeten, amihez sasszem kell. Nekem ezek többek értek, mint akármilyen jeles eredmény. Ezzel párhuzamosan szakdolgozatot írtam, beleszaglásztam a kutatásba (ez egy karmikus kudarcsorozat volt) és elkezdett magával rántani az onkológia is. Az egyetem utolsó két éve pedig azzal telt, hogy próbáltam gyorsan letudni a kötelező dolgokat és elszökni vagy a patológiára vagy az onkológiára. Az onkológiáról csak annyit szeretnék írni, hogy két év alatt annyit tanultam ott, szakmailag, de főleg emberileg, hogy az semmihez sem hasonlítható. Én nem jártam tudományos konferenciákra, nem értem el okleveles sikereket, de ha nem kezdtem volna el bejárni az onkológiára inkább, most nagyon üres lennék sok szempontból. A Sors húzott ezekre az utakra és egy percig sem bánom.

De kanyarodjunk vissza a patológiához! Idő közben világossá vált számomra, hogy a titkos vágyaiból, a klasszikus doktor House-os diagnosztikus kihívásokból itt kaphatom a legtöbbet. Tulajdonképpen a patológia pontosan azt az agyműködést igényli, amit az összes korábbi nagy hobbim (pl. a nyelvészet vagy most ennek a blognak az írása) – rengeteg lexikális tudást kell kontextusba helyezni és jól alkalmazni, át kell látni az összefüggéseket. Ráadásul van egy technikai oldala és erős vizualitást kíván (akár a fotózás). Ha az agyamnak van egy része, ami jól működik, az az, amire egy patológusnak szüksége van, ráadásul pokolian élvezem. (Cserébe a mozgáskoordinációm nulla stb, de most nem szeretném a hátrányaimat felsorolni.:D) Így évekig tartó tépelődések után meghoztam a döntést, hogy az ideiglenes kételyek és az időnként összegyűlő fekete fellegek ellenére nem hagyom el az álmaimat és ezt a szakirányt választom magamnak. Nem tudtam volna csak úgy ott hagyni a molekulától az emberig terjedő birodalmat, amiben olyan jól éreztem magam, mint egy tökéletesre szabott ruhában. Akármi is történt az elmúlt egy évben (voltak _nagyon rossz_ napok), a patológia egyszerűen nem engedte el a lelkem, a választásom nem csak racionális, hanem erősen emocionális is.

Számomra nagyon fontos az élethosszig tartó tanulás és ebben a szakmában a professzor is mindennap tanul valami újat, úgyhogy ez garantálva van. Sok párhuzamos dimenzióban a betegellátást választottam volna, de ebben a valóságban inkább a háttérből segítem majd a kollegáimat a pontos kezelések kiválasztásában. 

Szóval mit is csinál a patológus?

A kis patológus rezidens, ami most én leszek öt évig, főleg boncol és nálunk a gyakorlati oktatásban vesz részt. Mi csak a szerveket vagy szervkomplexumokat boncoljuk, például a szívet vagy felszeleteljük vagy olyan vágásokat ejtünk rajta, hogy megnyíljanak a pitvarok és a kamrák, utána pedig feltárjuk a koszorúereket és belevágunk az izomzatba. A testet a boncmester nyitja és csukja. A rezidens később a sebészetről érkező műtéti anyagok és a biopsziák feldolgozását végzi, ha pedig már elég ügyes, akkor maga is felállíthatja a szövettani diagnózisokat szakorvosi felügyelettel. Szerencsére öt évig még semmi sem mehet ki pusztán az én aláírásommal, a felelősség nagy terhéből így valamennyitől mentesülünk. A szakorvosi munka helyszíntől függ, de nagyobb intézményekben „”csak”” a szövettani vizsgálatokkal a mikroszkóp előtt töltött időből, az utánaolvasásból illetve nyilván a „kisebbek” tanításából áll. Fontos megjegyezni, hogy a nehéz eseteket sokszor csapatban oldják meg, én ezt az aspektust is mindig nagyon szerettem. (Egyik meghatározó élményem volt, amikor a többfejű mikroszkópnál egy különleges petefészekdaganatot vizsgáltak a legjobb patológus szakorvosnők együtt és ötleteltek. Abban a percben tudtam, hogy bármit megadnék azért, hogy egyszer odaülhessek közéjük.) Egy-egy bonyolult eset feldolgozásához általában kiegészítő vizsgálatokra van szükség, ezért a diagnózis felállítása hetekbe (és akár ismételt biopsziákba) is kerülhet. Több olyan típusú műtét is van, amely közben úgynevezett fagyasztásos vizsgálatot kérnek a sebészek – ezt azt jelenti, hogy ameddig a beteg az asztalon fekszik, legalább két tapasztalt szakorvos megvizsgálja például a kimetszett nyirokcsomót és ha van bennük daganat, akkor tovább halad a műtét, ha pedig nincs, akkor készen vannak és zárhatják a rétegeket, ébreszthetik a beteget. Ezen kívül van lehetőség betegekkel találkozni is, például a citológusok maguknak veszik a vékonytűs mintákat ambuláns rendelés keretében. (Ezt csinálják még radiológusok és sebészek is, de a lényeg, hogy ha valakinek van hozzá affinitása, a mintavételbe is belefolyhat.) A másik helyszín, ahol nem csak metszetek és elhunytak vannak, az onkológia, ahol a közös szakmai véleményezésben lehet részt venni (a beteg jelenlétével), ez az általam is kedvelt terep.

Az általunk hozott diagnózisok alapján döntenek a sebészek a műtétekről, az onkológusok a kemoterápiáról, úgy általában itt dől el a beavatkozások és a kezelések sikeressége, ahogy az (engem legtöbbet segítő) szakorvos szokta mondani: „ a szövettan a legmagasabb szintű vizsgálat”.

Mit nem csinál a patológus?

A patológus nem boncmester. A boncmester egy okj-s képzéssel szerezhető szakma, egész nyugodt munka, sok adminisztrációval jár. Nekünk a boncmester a boncolás elején az elhunytak testének kinyitásában és a szervek kivételében segít, de van, ahol a szervek felboncolását is elvégzik. Ezen kívül helyfüggően a temetkezés előkészületeiben is részt vesznek. A sztereotípiákat illetően csak annyit, hogy igen, vannak különcök a boncmesterek között, de az átlag teljesen normális ember, átlagos hobbikkal és személyiséggel. (Nem kell túldimenzionálni, az egészségügyi szakdolgozók is emberek.)

A patológus nem igazságügyes. Két teljesen különálló szakvizsga, a mi képzésünkből már az 1 hónapos igazságügy gyakorlatot is kivették. Mi csak beteg elhunytakat boncolunk, az erőszakos halál, a balesetek és általában minden, aminek jogi következménye van, az igazságügyhöz tartozik. Nálunk is olykor felmerül, hogy az elhunyt halálával kapcsolatban felmerülhet műhiba lehetősége, ilyenkor hívunk igazságügyest konzultálni. Nem akarok senkit kiábrándítani, de nem leszek dr. Csont és nem fogok semmiféle gyilkosságot feltárni (hála istennek).

Mik a jövőbeli terveim?

Természetesen ahogy mindenhol, itt is fel kell mászni a szamárlétrán és legelőször az alapokat kell nagyon jól megtanulni. Ettől függetlenül nekem vannak hosszú távú terveim, nagyon szeretnék nőgyógyászati és / vagy bőrpatológiával foglalkozni. Szerencsére nálunk vannak olyan szakorvosok, akik nagyon jók ezeken a területeken, így már csak rá kell őket vennem, hogy szenteljenek nekem egy keveset a figyelmükből! 😀 Másfelől mindig azt mondom, hogy ki kell jelölni az irányvonalat, de túl egzakt terveket nem érdemes szövögetni, mert az orvosi pályán sokszor bejátszik az „ahova majd fúj a szél” és főleg az „amit majd engednek” effektus. Mindenesetre a két említett terület a szívügyem és ha rajtam múlik, arra fogok sodródni.

Zárásképp hadd reagáljak pár klasszikus sztereotípiára…

„A patológusok mind alkoholisták / tbc-sek.”

A közvetlen betegellátás sokkal nagyobb stresszel és sokkal több aktívan köhögő beteggel jár, ezért nem gondolnám, hogy kiemelkedünk statisztikailag.:D

„A patológusok mind antiszociálisak és alkalmatlanok rendes orvosnak / nem tudnak kommunikálni.”

Nálunk kifejezetten jó hangulat szokott uralkodni. A patológiának egyébként tényleg megvan az az előnye, hogy adott esetben az ember magára csukhatja az ajtót és dolgozhat nyugalomban, szerencsére nem zaklatnak non stop a betegek. Bár újabban gyakran előfordul, hogy hivogatnak, de a hívások jó része így is a kollegáktól származik.. és emiatt elég sokat is kell kommunikálni társszakmákkal. Lehetséges, hogy sok visszahúzódó orvostanhallgató választja a patológiát, de aki nem tud másokkal szót érteni, az itt is hátrányba kerül. Az alkalmasság meg mindenkinek a privát problémaköre, elég magas szintű önismeret kell ahhoz is, hogy az ember belássa, hogy nem való neki a betegellátás és ez inkább tisztelendő erény, mintsem szégyen. (Én nem ez a kategória vagyok, mert nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, ezért triplán idegesít ez az általánosítás.)

„Olyan undorító!!!”

Nekem meg az az undorító, hogy a fogorvos egész nap más szájában turkál, mégse kenem ezt bele minden fogász ismerősöm arcába. A kéretlen vélemény szépen becsomagolva képezheti beszélgetés részét, de a céltalan és tudatlan fujjogást nagyon rühellem. A fekvőbetegellátásban én egyébként nagyon sok gusztustalanabb dolgot csináltam, mint a boncolások során, ha valaki gondolja, leírhatom, hogy kell kipucolni egy rothadó gangrénát.:)

„De ez nem egy férfiszakma? / ÚRISTEN NEHOGY MÁR EGY ILYEN SZÉP LÁNY PATOLÓGUSNAK MENJEN!!?!?!?”

Egyrészt ez szexista, másrészt a patológusok fele már így is nő. Ez egy tök jó nőies szakma, ha azt veszitek figyelembe, hogy nem kell sem ügyelni, sem hétvégén, sem ünnepekkor dolgozni – ez pont azoknak a klasszikus normáknak felel meg, amikből az emberek kiindulnak, amikor ezt kérdezik. A többi orvosszakmával szemben sokkal könnyebben beleilleszthető a család koordinálása és a gyereknevelés. Valamennyit otthonról is lehet dolgozni. Itt relatíve sokkal kevesebb dologról kell lemondani, sokkal könnyebben megoldható a helyettesítés is, ha pl. a gyerek beteg és reggel derül ki, hogy muszáj otthon maradni. Nekem ezek mindig hatalmas pluszt jelentettek. Nem hinném, hogy ma még beszélhetünk férfi- és női szakmákról. A traumatológiához persze kell fizikai erő és egyfajta barkácskészség, de ezzel is sok nő rendelkezik. A nőgyógyászatban egyre több a nő, a gyerekgyógyászatban egyre több a férfi és ez szerintem így van rendjén. Minden csak szívósság kérdése.

„A belgyógyász mindent tud, de semmit nem tud megcsinálni. A sebész semmit nem tud, de mindent meg tud csinálni. A patológus mindent tud és mindent meg tud csinálni, de már minek.”

Ez viccnek nagyon jó, de láttam már olyat, hogy valaki ezt komolyan gondolja (kollegák között) és nem fogja fel az agyával, hogy a munkánknak csak kis része a boncolás. Erre nem tudok reagálni.

Általában minden poén, ami arról szól, hogy az én betegeim halottak.

Szeretem én a viccet, de már tényleg nem lehet újat mondani, úgyhogy inkább engedjük el. 😀 Bevallom pár hete egy beteg megnevettetett egy patológusos poénnal, de azelőtt nagyon régen sikerült.

 

Ezen kívül, ha bármilyen kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel, tényleg nem harapok és nem is igazán lehet zavarba hozni, nincsenek tabuk – szívesen mesélek.