Kezdjük azzal, hogy ez a bejegyzés messze nem az önsajnáltatásról vagy a drámázásról szól. Sosem voltak komolyabb tanulási nehézségeim, nem az a diszlexiás vagyok, aki végigbukdácsolja az iskolát vagy akit minden alól felmentenek ahelyett, hogy igazi segítséget kapna. Az a diszlexiás vagyok, aki nagyon is szerencsés volt, mert a tanárai 90%-a toleráns pedagógus volt és aki egy családias, de jó színvonalú hatosztályos gimnáziumban végezte a tanulmányait, majd az egyetem alatt már bőven volt annyi önismerete, hogy megfelelően vegye az akadályokat. Az a diszlexiás vagyok, akinek millió apró “tünete” van, amibe állandóan beleakad, de akinek ettől függetlenül mindig kiválóak a tanulmányi eredményei. Szerintem sokan vagyunk így, csak mindenki rejtőzködik, nehogy szégyen érje a megcímkézés miatt.

Szerencsés vagyok, mert számomra a diszlexia sosem volt igazi hátrány. De mindig különböztem. Mindig mindent máshogy csináltam. Én nem a lázadással lógtam ki a sorból, hanem a furcsa tanulási ritmusommal és a felemás képességeimmel, amit valójában soha senki nem tudott objektíven felmérni. Szerencsés voltam, mert sokan elfogadták. Néhányan zseninek neveztek, valójában mindig tudtam, hogy nem vagyok az. Csak máshogy vannak összekötve a fejemben az idegsejtek. Szó szerint. A diszlexia / részképességzavar egy címke, amit megnyugvásból ragasztottam a saját fejemre – pszichésen lényegesen könnyebb, ha értjük, hogy mi zajlik a háttérben, ha végre kap egy nevet a probléma. Az embert természeténél fogva zavarja, ha kilóg a sorból és így könnyebb elfogadni. Megszűnik a diszkrepancia a világ és az önmagunk által önmagunkról alkotott képek között és így fellélegezhetünk. Nem kifogást vagy felmentést ad, hanem magyarázatot szolgáltat – ezért vagyok lassúbb vagy gyorsabb, ezért csinálom máshogy, ezért aggódok, ezért fektetek bele több energiát, ezért tudom, hogy nekem máshogy kell hozzáállnom a feladathoz. Ha megvan a “”diagnózis””, megszűnik a csodabogárság. És bár én a csökevényes művészi hajlamaimmal olykor szerettem csodabogár lenni, a mindennapi tevékenységekben ez mindig is zavaró tényező volt.

Számolási problémák és problémamegoldás

Kristálytisztán emlékszem, hogy alsó tagozatban habár ügyes voltam matematikából, nagyon sok időbe telt a legegyszerűbb összeadásokat megérteni. Valahogy más dimenzióban léteztek a fejemben a számok és el kellett fogadnom a konvencionális értelmezést, miszerint 3+5 nem 9 és nem 7, hanem 8. Nagyon nehezen tudom ezt elmagyarázni már, de tényleg _kristálytisztán_ él a fejemben, hogy mennyit törtem ezen a fejem. Egyébként a matek később annál jobban ment (a többiekhez képest), minél elvontabb volt, például a trignometriát imádtam. De MINDIG, minden egyes dolgozatnál máshogy oldottam meg a feladatokat. Mindig jól, de mindig máshogy, mindig meglepően, mindig atípusosan. A felsőbb tanulmányaimban nem nagyon volt szükségem magasabb szintű matematikára, pedig kíváncsi vagyok, hogy meddig jutottam volna vele. Szerencsém volt gimiben a tanárommal, aki elnézte nekem, hogy mindig más irányból közelítem meg a problémákat. (Jellemző rám ugyanez az irodalomban és “bölcsészes” vitákban egyaránt, de a diszlexia mivolta sokkal jobban érződik a természettudományokban.) Nekem mindig más a logikai sorrendem és sajnos ezzel megint küzdök, mert az új munkahelyen még mindenkit hozzá kell szoktatni a kitekert gondolati világomhoz és természetesen nekem is sokat kell alkalmazkodnom.

Gyorsaság

Bitang gyors vagyok, de komolyan. Úgy gépelek, mintha tanultam volna, a kézírásom viszont nem tud lépést tartani az agyammal, így duplán torzulnak a betűim (ld. lejjebb). Általában mindig én oldottam meg minden feladatot elsőként, mindig én adtam be minden tesztet először, a sok cseszegetés ellenére sem tudtam lelassulni. Tudtam, hogy a hibáim nem a figyelmetlenségem miatt vagyok. Nem azért vagyok gyors, mert figyelmetlen vagyok. Akármennyire is próbálták ezt mindig belémsúlykolni! Nem azért vagyok ügyetlen, mert gyors vagyok – az ügyetlenség ettől független. Csak iszonyú gyorsan működik az agyam a maga saját kis lóugrásos működési mechanizmusaival. Ez sem tudom, hogy miként alakult volna, ha bármit rámerőszakolnak az iskolában, de szerintem nagyon szenvednék. Ez mindig megkülönböztetett másoktól és szerintem ez az egyik alapja annak a hülyeségnek, hogy valamiféle extrém képességekkel rendelkező esőember vagyok.:D

DSC00088.jpg
ez a _legszebb_ írás, amire akkor vagyok képes, amikor senki sem sürget és megerőltetem magam, itt legalább egyenesen mennek a sorok

Finommotors mozgás

Jaj mamám…! Ennek a bejegyzésnek egy része talán dicsekvésnek hat, pedig van bőven árnyoldala ennek az egész sztorinak. Az egyik a finommotoros mozgásaim katasztrofális deficitje. Gyerekként kifejezetten élveztem a rajzolást és a kézimunkát, ezért egész jól karban volt tartva ez a dolog, de amúgy irdatlan béna vagyok és folyamatos fejlesztésre szorulnék. Ezt nagyon későn vettem észre, mert az egyetem közepéig mindig volt valami hobbim, amivel ellensúlyoztam ezt és létrejött az illúzió, hogy nem is olyan ügyetlenek az ujjaim, de az elmúlt 3-4 évben teljesen elfajult a dolog. Nagyon sokáig tart mindent megtanulnom, ami összehangolt mozgást igényel és erre most szükség van a munkámban, úgyhogy igyekeznem is kell – szerencsére ez vice-versa jó hatással van a fejlesztő effekt miatt. Egyébként ezek a hiányosságok derültek ki a legkorábban, mert a külalakom botrányos volt mindig is. Ez egyrészt köszönhető a fent leírt gondolkodásbeli gyorsaságnak és annak is, hogy türelmetlen voltam elsőben végigvárni, hogy megtanítsanak minden betűt és inkább magamtól megtanultam a maradékot (életem visszatérő motívuma lol), de a legfőbb komponense a ronda írásképnek az, hogy egyszerűen nem is tudok szép betűket formálni. Nem megy. [Bocs a csúnya szavakért.] És ezért halálra baszogattak első osztálytól az érettségiig, mert ez alól nem volt kibúvó, mint a geometria feladatok alól. Erről voltam híres. Hogy én milyen rondán írok, mert milyen !!!____IGÉNYTELEN VAGYOK LÁNY LÉTEMRE____!!!. Menjen mindenki a @#>]-ba, aki ezekkel a degenerált mondatokkal próbálta megmérgezni a fejlődő lelkemet. De komolyan. Ezek már azok a dolgok, amik tényleg fájnak utólag is és tényleg örök nyomot hagytak, mert már eleve attól is szenvedtem, hogy en block mindenben én voltam a legügyetlenebb és a legszerencsétlenebb a társaim között, nem lett volna arra is szükségem, hogy még emiatt is állandóan szidjanak. (Voltak ebben is rugalmas tanáraim szerencsére, de ettől függetlenül örökös téma volt.)

Ez a problémakör az egyetem alatt is odacsapott az önbecsülésemnek. Egy orvosnak szüksége van manuális készségekre, onnantól kezdve, hogy vért vesz egy betegtől, odáig, hogy esetleg sebészi szintre fejleszti magát. Nos, én alapból utálok embereket szúrkálni és becsövezni, mert nem szeretek fájdalmat okozni, de ez nem mentett fel az olyan tantárgyak alól, mint a _műtéttan_. Ahol mindig az én varratsorom volt a legocsmányabb a disznólábon, ahol mindig nekem tartott legtovább a laparoszkópos játék, ahol mindig mindent hatszázszor kellett nekem megmutatni, mert azt se tudtam felfogni, hogy a műtősruhám merre kell tekerni a madzagokat. Szerencsére ez egy fél éves kaland volt és hála egy jófej műtősnőnek, nem hajítottak ki a vizsgáról. Azóta volt két hosszú sebészetgyakorlatom és meg kellett tanulnom boncolni is. (A hivatásomról itt írtam.) Ha meg kell fogni egy ollót, az hétszentség, hogy én fordítva fogom. Ha meg kell húzni egy eszközt, azt biztosan a rossz irányba fogom. Ha van három olló, biztos a legalkalmatlanabbal ugrok neki a feladatnak. Rendkívül sok időbe tartott megtanulnom a szervboncolás lépéseit is, most így a mindennapos gyakorlattal megvannak már a saját műfogásaim és az eredmény elfogadható. Egyébként nincs az az isten, hogy két egyenlő vastagságú szeletet vágjak bármiből. Egyenesen vágni azt nem tudok most se, egyébként egyenes vonalat húzni se. Idevágó anekdota, hogy a gyakorlatvezetőm egy darabig nem engedte, hogy rávágjak a méhre, mert csúszós a felszíne és félt, hogy elkaszabolom a saját kezem…. (Btw amikor a szakdolgozatomhoz gyűjtöttünk anyagot, azt se engedte, hogy létrára másszak..) Mindig mindenki fél, hogy elvágom az ujjam, mert kívülről nagyon ijesztő, amit csinálok és soha senki sem hiszi el, hogy tudom, hogy milyen messze van épp a kés az ujjamtól.  Amikor valaki kívülről diktálja, hogy mit csináljak – az a garantált katasztrófa receptje nálam. Egy-két éve rengeteget bőgtem emiatt, hogy még patológusnak is alkalmatlan vagyok, de mostanában röhögök az egészen és mindenkinek előre szólok, hogy ez a helyzet. Egyértelmű dolgokra is figyelmeztetni kell, a legegyértelműbb technikai dolgokra se jövök rá magamtól. Lehetőleg el kell mondani hatszázszor, még akkor is, ha figyelek rá. Azt hiszem, hogy az egész részképességzavar témakörnek számomra ez a leginkább akadályozó pontja, ugyanis nem telik el úgy nap, hogy emiatt ne szerencsétlenkednék valamit.

Egyensúlyérzék

Visszatérő mondásom az “örülök, hogy tudok járni a két lábamon, nem hogy ezt-azt-amazt csináljak”. A szédüléseim, szédelgéseim, bénázásaim, leejtéseim, leeséseim abszolút ott vannak a mindennapokban. Azon is látszik, hogy ez a gyenge pontom, hogy ameddig relatíve jól bírja az agyam az alkoholt, kb. egy rozéfröccs már meglátszik a mozgásomon. Mondanom sem kell, hogy se táncolni, se biciklizni nem tudok. Ha az apróságokon jót is nevetek ma már, a sportosság és az ügyesség úgy általában hiányzik az életemből és ha ez ritkábban is, de annál jobban letöri a kedvem. Szintén fejlesztésre szorul, de ezt gyerekkoromban kellett volna megcsinálni. Nagyon mérges vagyok, hogy senki nem ismerte fel, hogy el kéne vinni valami olyan sporttevékenységre, ahol javítanak ezen vagy aminek a hatására természetesen javul. A diszlexiának is van valamennyi genetikai oldala, így én biztosan nem fogom hagyni, hogy a kölykeim is ennyire bénák legyenek, mint amilyen én vagyok.

Térlátás

Ehhez a rossz látásom is hozzájárul, de igazából csak akkor szoktam érzékelni, hogy baj van vele, amikor van összehasonlítási alapom másokkal. Ez egy olyan dolog, amihez az ember hozzászokik és észre sem veszi.

Tájékozódás és iránytévesztés

Én onnan tudom, hogy melyik a bal kezem, hogy van a kézfejemen egy anyajegy. A harmadik vezetésvizsgán is háromszor más irányba fordultam, mint amit mondtak… Sose tudom, hogy mi milyen irányba van hozzám képest, ezzel állandóan küzdök is. Nekem nem két balkezem van, hanem leginkább nem is ismerem az irány fogalmát.:’D Borzasztó szar volt múltkor, amikor elmentünk egy barátnőmmel gerinctornára, aminek kicsit aerobikos volt a bemelegítése, én meg voltam olyan hülye, hogy képes voltam szembeállni az oktatóval. Még tükör is volt mögötte!!! Na nekem ez az igazi pokol volt, mert eleve nem tudom összehangoltan mozgatni a végtagjaimat ritmusra, nemhogy pont fordítva csinálni, mint a velem szemben álló egyén. Nem dramatizálok, ebben tényleg reménytelen vagyok. Röhögött is rajtam mindenki. (Mondjuk ezen én nem tudok olyan jót szórakozni, mert rosszul esik, hogy még ugrálni sem tudok.. ezzel ugyanaz van, mint az egyensúlyérzékkel. Csak néha zavar, de akkor teljesen magamba fordulok tőle.)

Szótagok és helyesírás

Na ez egy klasszikus diszlexiás dolog, illetve inkább diszgráfiás. Az olvasással és a szövegértéssel egyébként semmi bajom, igaz, hogy nem úgy olvasok, mint a rendes emberek, tehát nem soronként, hanem ilyen fura blokkokba szedve és nagyon gyakran visszafelé (!!!), de ezt nem érzékeli más, szóval nem is érdekel. De az itt olykor a blogon is látszik, hogy elírok dolgokat. Sokszor a sietség miatt pont azt, amit az utolsó pillanatban írok bele egy bejegyzésbe. Vannak állandó betűtévesztéseim (pl zöngés-zöngétlen mássalhangzó párok), de még gyakoribb, hogy fordítva írok le szótagokat vagy teljes szavakat. Ennek ellenére nem rossz a helyesírásom, ezeket általában menet közben észreveszem vagy ellenőrzés közben kiszúrom. Ami szembeötlő, hogy nagyon sok szót rosszul jegyzek meg (resveratrol – reservartol, azelainsav – azaleinsav, niacinamid – nianmicin, hogy csak azokból emlegessek, amik itt gyakran előfordulnak), illetve a latin helyesírásban nagyon gyakran bizonytalan vagyok. Szerencsére a saját jegyzeteimet nem olvassa más, a hivatalos beadványok (pl szakdoga) pedig általában úgy döntök, hogy a teljes magyaros helyesírást választom, még akkor is, ha hülyén néz ki, hogy “kolon adenokarcinóma”. A h-k és y-ok helyével bajlódok általában. Ez azért is fura, mert a francia/német/angol helyesírással sosem volt semmi problémám. Szerencsére ezekkel nem szoktak cseszegetni, csak magamnak kell odafigyelnem. Azért is “örülök”, hogy ezek a minimál diszgráfiás tévesztéseim mindig jelen voltak, mert enélkül talán sosem jövök rá, hogy mi a “”””másságom”””” oka. Ezek gyorsan elvezettek a válaszhoz.

Nyelvtanulás

Erre akartam zárásként kitérni, mert ezzel vagyok a legszerencsésebb. Nyelveket mindig könnyedén tanultam, három nyelven beszélek és majdnem tolmácsnak mentem, szóval nem panaszkodok. Tény és való, hogy ebben is gyorsan kijöttek a torz képességeim, de itt legalább a javamat szolgálták. Hihetetlen sebességgel rá tud állni az agyam egy másik nyelvre, gyakorlatilag teljes a váltás. Bár ezt csak a franciával és az angollal sikerült elérnem, a németnél valószínűleg azért nem, mert azt a konvencionális iskolai módszerekkel tanultam, amik nálam nem működtek soha jól, hiába kaptam mindig a legjobb tanárokat. A legjobb az volt, amikor egyszerre tanultam angolul és franciául, ott tényleg mindenki le volt nyűgözve. A nyelvérzék olyan dolog, ami kárpótol a nonstop bénázásért cserébe és úgy gondoltam, hogy azzal zárom a listát, hogy ugyan sok sírással és megaláztatás érzéssel járnak a részképességzavarok, de más oldalról pedig elég sokszor röhögtem a markomba, amikor nekem látványosan könnyebben ment valami, mint a többieknek.:D Nem tudom utólag eldönteni, hogy merre dőlne a mérleg nyelve az előnyök-hátrányok versenyben, de végső soron nem nyomorított agyon ez az állandó különbözés, tehát jól van ez így.

A diszlexia hatása a személyiségemre

Sok helyen írják, hogy a diszlexiások élete azért nehéz, mert a fejlettebb képességeiknek köszönhetően nagyon sok a nagy sikerélményük, de közben a hiányosságaik miatt folyamatosan kudarcok érik őket. A két véglet közötti állandó ingázás pedig egyszerűen kikészíti őket. Nos, ez nálam fokozódik, mert az életemet és az alaptermészetemet is a szélsőségek jellemzik. A “rapszódikus” az engem leginkább jellemző melléknév. Emellett viszont mára kijelenthetem, hogy egyensúlyban vagyok. Régen ezt a furcsa balanszot csak én éreztem, a környezetemben levők pedig mindig csak egy darabot érzékeltek belőlem és ez általában valamilyen torz képet eredményezett. Mind a mai napig küzdök azzal, hogy vannak a környezetemben, akikkel emiatt nem tudok egy hullámhosszra kerülni. (Jellemző, hogy sok ember túl sokat gondol arról, amit én gondolok a világról és ami vagyok.) Az, hogy ez az alapvető rapszódikusság segített-e megszelidíteni a diszlexiát és átlendülni a nehézségeken vagy az ~érettségiig lényegében ismeretlen diszlexiához való ügyes alkalmazkodás segített-e abban, hogy egyensúlyba kerüljek magammal és a környezetemmel, örökre megválaszolatlan kérdés marad. A diszlexia és a hozzá kapcsolódó tapasztalatok a személyiségem egészen belső rétegeit képezik, nem tudom leválasztani magamról és nem tudok túllépni rajta, hiszen visszatekintve ez egy nagyon erős formáló tényezőt jelentett a gyerekkoromban. Ahogy korábban is írtam, én tényleg jól jöttem/jövök ki ebből az egészből!

Üzenetem azoknak a szülőknek, akiknek okos, de furcsán működő gyerekük van…!

Sikeres diszlexiásnak tartom magam, tehát szerintem megengedhetem magamnak, hogy kicsit tanácsokat osztogassak annak ellenére, hogy még nem vagyok anya.

  • Előszöris meg kell szerettetni a gyerekkel az olvasást, nálam ez egy nagyon szerencsés háttértényező volt. Ha nem szerettem volna olvasni, ha nem láttam volna otthon, hogy a többiek is sokat olvasnak, most nem hánynám itt a barokk körmondatokat.
  • Ha ügyetlen, ha nincs ritmusérzéke: vidd el valami olyan foglalkozásra, ahol úgy segítenek neki, hogy nem éreztetik vele, hogy ez bármilyen szinten gyógypedagógia lenne. Bármilyen sport javítja a mozgást, ne engedd meg, hogy a gyerek kihúzza magát alóla azért, mert először rosszul érzi magát! Ugyanez van a zenével. A gyerek agya még formálható, ezt ki kell használni – később esélytelen lesz ezeket a hátrányokat behozni. Ezt a szívem mélyéről mondom.
  • Ha bármilyen tanár hülyének címkézi a gyereket, védd meg! Nekem is volt pár olyan tanítóm, aki elsőre azt hitte, hogy “rossz gyerek” és “gyenge képességű” vagyok, ami egyáltalán nem volt igaz. Persze utána jöttek a mea culpák, amikor a normálisabb pedagógusok belátták, hogy idejekorán ítélkeztek, de van 1-2 ember, akit még most is (és az idő előrehaladtával egyre inkább) szeretnék elküldeni melegebb éghajlatra. Persze egy ponton túl a gyereknek magát kell megvédeni, de erre is a szülőnek kell megtanítania. Arra is, hogy teljesen rendben van, ha másképp gondolkozik vagy old meg feladatokat. Engem sem lehetett soha rákényszeríteni a tankönyvi megoldásformákra, ha valaki ezek miatt pattog, azt ki kell iktatni. Tudom, hogy ezek kemény szavak a részemről, de egyrészt én anyatigris típus vagyok, másrészt tudom, hogy sokkal jobban éreztem volna magam, ha legalább otthon nem úgy néztek volna rám, mint egy alienre, hanem valaki érdeklődést mutatott volna a furcsaságaim iránt. El kell fogadni és mindenekelőtt részt kell benne venni. Ez nagy energiabefektetést és bizalmat igényel, de lelkileg sokat segít.
  • Egyszerűen keressük meg, hogy miben tehetséges a gyerek és erősítsünk arra, hogy legyen elég sikerélménye, hogy megküzdjön a többi nehézséggel.

Tudom, hogy teljesen más az, amikor az embernek van egy klasszikus tanulási nehézségekkel rendelkező gyereke, így ebbe nem is szeretnék belekotyogni. De az ismeretségi köröm is tele van olyan, egyébként tehetséges egyénekkel, akik küszködtek valami hasonlóval. Nem életre szóló törésekről vagy világrengető problémákról van szó, de úgy éreztem, érdemes a magamfajták nevében is megszólalni, mert nehéz különc kölyökként élni és gondolom nehéz különc kölyköt nevelni is.

Nem akartam hivatalos listákat nézegetni és bemásolni ide, majd kielemezgetni őket, mert már az elsőben is találtam még vagy 20 olyan dolgot, ami valóban nehézséget okoz nekem, de eddig nem figyeltem fel rá. Semmi szükségem varra, hogy pluszban ráerősítsek a betegségtudatra, pontosan azért, mert ez nem egy rendellenesség, hanem csak egy változatos kombinációja az emberi képességeknek, ami addig nem túl előnyös, ameddig nem ismerjük ki a saját agyműködésünket. De ahogy látjátok, nem is olyan nehéz belőle előnyt formálni, az egész tényleg csak önismeret kérdése!